Hallottál már a Kék Erdőről? Egészen biztos vagyok benne, hogy még nem. És hogy miért is vagyok benne ennyire biztos? Mert ez az erdőség Vizkia királyságában található icipici terület volt. Amolyan kis különlegesség. De nem esett róla szó szinte sehol sem, mivel messze esett szinte mindentől és nehéz is volt megtalálni. De ha valaki mégis eljutott ide, akkor kivétel nélkül mindenkinek tátva maradt a szája. Őszintén, neked is úgy maradt volna ezt garantálom. Hiszen ki látott még olyan erdőt, ahol a lombkorona színe nem zöld, hanem tengerkék? Bizony, kék színű volt ez az erdő. Az okát nem tudták az itt lakók, nem is nagyon firtatták. Ha valaki rákérdezett erre a furcsaságra, akkor csak legyintettek és annyit mondtak, hogy mágia. Ez nagyjából mindent megmagyarázott (nekik mindenképpen), így nem is firtatták soha, hogy a levelek miért kék színben pompáznak és miért festi őket lilára az ősz hidege.
Az erdő közepén egy kis falu található, amely számos kedves erdőlakónak nyújt otthont állatnak és embernek egyaránt. Többek között itt lakik Nilrem a mágus is, aki a város egyeteméről érkezett ide, hogy csendben és nyugalomban tanuljon. Persze ez szinte sosem sikerült, hiszen ahhoz képest, hogy milyen kis falu volt ez a helység mindig tele volt élettel. Hol Nyúl úr talált valami érdekeset, amit az újságja le tudott közölni az oldalain, hol a faluban volt valami ünnepség. Egy szó, mint száz, ahhoz képest, hogy milyen pici volt a település, nagy volt a nyüzsgés.
A Főtér közepén állt egy hatalmas odvas tölgy. Ez a fa akkora volt, hogy Nilrem könnyűszerrel ki tudott magának itt alakítani egy lakosztályt, mivel eddig csak díszként volt ott. Az felső részeiben lakást rendezett be magának, alul pedig egy csinos kis műhelyt, ahol kedvére kísérletezhetett mindenféle eszközökkel és mágiával. Ha esténként azt láttad, hogy a lenti műhely ablaka néha felvilágít különböző tiri-tarka színekben, akkor tudhattad, hogy a varázsló esti nagy munkálatokban van. Ez elég gyakran előfordult és az erdő lakói már lassan hozzá is szoktak a munkatempójához. Néha Bagoly Úr például segít is neki, ha éppen arra jár.
Többek között emiatt is alakult ki a mágusban a reggelek átalvása, hiszen, ha valamit mindig is szeretett Nilrem az a majdnem délutánig tartó szunyókálás egy átdolgozott este után. Ilyenkor felkelés előtt még az ágyban még olvasgatta a kedvenc könyveit és nyitott ablak mellett hallgatta a madarak csicsergését.
Viszont erre szinte a legkevesebb alkalommal volt ideje. Egyik reggelen például hatalmas dörömbölésre kelt fel hajnalok hajnalán (reggel hat órakor).
-Bum Bum Bum – szólt az ajtó.
Nagyon fáradt volt Nilrem mert tegnap este sokáig dolgozott a legutóbbi főzetén (ami nem mellesleg segítene az alvás zavarosokon és kigyógyítja az alvajárását), de még kis tökéletesítésre szorult az ital. Onnan tudta, hogy még nem készült el a főzet, hogy este teszt gyanánt megkóstolta, de sajnos felkeltették.
Egy rövid időre megpróbálta a fejére húzni a hálósapkáját és várni pár percet, hátha elmegy az illető, de sajnos a dörömbölés csak erősödött és gyorsabb tempót vett fel:
– Badum Badum Badum
Sőt egy pár másodperc elteltével még kiáltozást is hallott:
– Nilrem! Segíts! Nyisd ki az ajtót, nagy baj történt!
A ház ura egyből felismerte, hogy ez csak és kizárólag Borz apó lehet. Neki volt egyedül ilyen rekedtes hangja az összes falu lakó közül. De hogy mit akarhat, ami ennyire fontos? Ezt még a varázsló sem tudta megfejteni, de mivel nem látott rá reális esélyt, hogy Borz apó feladja a dörömbölést, kikelt az ágyból, gyorsan felvette a ruháját, magára terítette a köpenyét, fejébe nyomta a túlméretezett kalapját, majd elindult a bejárati ajtóhoz. Közben azért oda kiáltott a leendő vendégének:
– Jövök már jövök, ne verd annyira azt az ajtót kérlek, mert a végén még beszakad! – A varázsló már futott az ajtóhoz szinte a végén, annyira féltette a bejáratot. Noha nem mintha az apó tudott volna akkorát ütni a tölgyre, de jobb félni, mint megijedni. Gyorsan levette a lakatot és már tárult is enyhe nyikorgással az ajtó. Borz apó szinte beesett a kitárult bejárón. A szokásos barna bőrzekéje, fekete vászonnadrágja és a szemüvege volt most is az apón. Lihegve mondta:
– Nilrem… Nagy a baj…. Szőlő… Tolvaj… – a varázsló felvonta a szemöldökét. Biztos rendkívül fontos lehetett a dolog, ha a Borz szőlőjéről volt szó. Nagyon szerette ugyanis az Apó a szőlőjét. A családjában hagyományvolt a földművelés és ezt az ültetvényt is a szüleitől örökölte. A közeli kis hegyen állt a birtok. Nem volt óriási terület, de pont elég volt ahhoz, hogy a vásárokon eladott csemege gyümölcsöt és ivóléből vígan eléldegélt. De ha kár keletkezik a tőkékben, akkor bizony hideg tél elé nézhet az Uraság.
– Jó, jó értem én, hogy baj van – mondta Nilrem – de próbálj meg megnyugodni. Biztos vagyok benne, hogy segíteni tudok neked. Gyere, csinálok egy teát és elmesélheted részletesen, hogy mi történt.
A borz nagy lihegve és görnyedve bólogatott, majd követte a varázslót a konyhába. Mire elkészült a finom gyömbér tea (Nilrem kedvence) már letörölgette homlokáról az izzadságcseppeket és megtörölgette az egyre őszülő és fehéredő bundáját. Nagyon kortyolt a teából, majd egy sóhaj után elkezdte mesélni (immáron higgadtan):
– Ma reggel, úgy gondoltam, hogy minden rendesen fog történni. Tudod, ahogy általában lenni szokott. Hajnalban kelés, reggeli, torna, mosakodás, majd a szokásos reggeli sétám. Szeretem a megszokott dolgokat, hisz tudod – Nilrem bólogatott az apó történetére – Ma viszont, amikor a kora reggeli sétámat végeztem a drága szőlőmben a domb legaljábban észrevettem egy szomorú tényt. Valaki lopja a gyümölcsömet. Nem is lopja, hanem eszi. Mert bizony rengeteg tőke le volt rágva az oldalban. Tehát egy egyén megcsócsálta pár fürtömet majd eltűnt. Soha még a több, mint harminc éves pályafutásom alatt egyszer sem történt ilyen velem!
– Értem – válaszolt az ember – és nagy a kár?
– Nem, éppen, hogy csak pár tőke lett megdézsmálva. De mivel a szomszédok szőlője érintetlen, ezért garázdára tippelek és szerintem még vissza fog térni a tett színhelyére. – Nilrem összehúzta a szemöldökét.
– És esetleg akkor van tipped arra, hogy ki lehet az elkövető? – Kérdezte. Borz apó elgondolkodott. Felfelé, a plafon felé nézett és vakarta az állát.
– Őszintén nem tudom ki lehet. Igyekszem mindenkinek a kedvében járni és a többséggel jóban lenni. persze ez nem mindig sikerülhet, de dolgozom ezen. Talán a Róka koma lehet az egyetlen, akinek nem tetszik a szőlőm, mivel mindig lekörzőm a vásárokon az uborkalevét a szőlőlével. Másra nem tudok gondolni. – Nilrem picit gondolkodott a hallottokon, majd megszólalt.
– De azt mondtad, hogy valaki evet belőle nem? Én úgy tudom, hogy a Rókák csak elvétve esznek gyümölcsöt.
– Talán. De mindenki tudja, hogy a Róka bármire képes.
Nilrem látta, hogy itt nem fog előrébb jutni, így elkezdett nyomokat keresni. Sehol sem talált lábnyomokat, azokat valaki valamilyen módon teljesen eltűntette. A kerítés teljesen épp volt, külső behatolásra semmi sem utalt. Pedig a Borz szőlőjét olyan kerítés védte, aminek az alján (hogy meggátolja az ásást) és a tetején (átugrás ellen) szögesdrót volt végig húzva. Ha valaki mégis megpróbálná előbb el kellene vágni. Viszont ilyen nyomra nem volt utalás. Nilrem el is mondta ezt a Borznak.
– Pedig valahogy be kellett jutnia. Talán a kaput nyitotta ki. De mindegy is, így nem fogjuk megtudni, hogy kicsoda volt az, ha csak nem tudsz valamit kitalálni, hogy megvédjem a kertet.
– Nos lenne itt valami – válaszolta Nilrem – Egy gyors varázslattal jelzőket tudok tenni a szőlőtövekbe, hogy jelezzen, ha kéretlen behatoló van a közelben.
– Jó lesz nagyon is. Reméljük így rájövünk, hogy ki lehet a dézsmáló. Nagyon köszönöm a segítséged!
Nilrem bele is fogott a varázslatba. Kalapját felakasztotta az egyik sor elejére. Botját letette a földre és elkezdett a két kezét összefogva suttogni. Kis idő után apró kis sárga fények szálltak a tenyeréből, akár a szentjánosbogarak. Pont annyit hozott létre, hogy mindegyik le tudjon telepedni egy tőke aljában. Miután mindegyik kis fény a helyére került a varázsló csettintett és kihunytak a fények. Felvette a botját, majd a fejébe nyomta a kalapját.
– Nos ezzel megvolnánk. Ez a varázslat arra jó, hogy ha idegent érzékelnek nagyjából 1 méteren belül a kis fények, akkor jelzést fognak nekem küldeni és rövid időn belül itt leszek, hogy megnézzük ki a tettes.
– Nagyon köszönöm! Remélem, hogy tényleg megfogjuk azt a gazembert!
– Nem lesz gond szerintem! Próbálj meg aludni! Jó éjt!
– Igyekszem. Neked is jó éjt!
Azzal búcsút intettek egymásnak és elindultak haza. A nap hátralevő részében a mágus még dolgozott egy kicsit a bájitalon, majd lefeküdt aludni. De másnap reggel szintén eszméletlenül hangos dörömbölésre ébredt. Ismét a Borz volt az. Nagyon mérges volt, amikor beengedte Nilrem.
– Rossz volt a varázslat, amit kiraktál. Nem jeleztek semmit sem tegnap este? Hiszen ma hajnalban amikor mentem volna ki dolgozni arra keltem, hogy egy tekintélyes része hiányzik. Valamit csinálnod kell Nilrem, csak Te tudsz rajtam segíteni.
– Jó jó értettem értettem – mondta a varázsló két ásítás között – Gyere, nézzük meg, hogy mi történt és talán még az is kiderül, hogy túlzol egy picit. De előtte kicsit nyugodjunk meg egy picit. Csinálok egy kávét meg valami kis reggelit, mit szólsz? – A borz erre megnyalta a szája szélét. Mindenki szerette Nilrem főztjét a faluban. Szíves örömest elfogadta a meghívást ismét.
Miután megreggeliztek, újra ellátogattak a szőlőbe. Igaz, ami igaz tényleg nagyobb volt a pusztítás, mint amire Nilrem számított, de azért mégsem volt olyan nagy, amint amilyennek Borz apó beállította. Most sem találtak semmi rendkívülit, a kerítés rendben volt, a földön csak borz lábnyomok látszottak és a kapu is a helyén volt. Vakarta a fejét a varázsló rendesen, de pár perc gondolkodás után kinyögte az egyetlen lehetséges teóriáját.
– Tudod ki az aki nem hagy nyomot és még is meg tudja csócsálni a termést? – kérdezte a borztól
– Ha tudnám nem lennél itt – válaszolta az. Nilrem elmosolyodott és így felelt –
– Persze, na de rájöttem, hogy mi csak a földre helyeztünk el jelzőket. De mi van, ha a kis barátunknak szárnya van és nem a földet használja arra, hogy megközelítse a helyet?
– Ó, hát erre nem is gondoltam.
Nilrem bólintott, majd elismételte, a múltkori varázslatát annyi különbséggel, hogy a kis bogárkák most az égre szálltak fel és hálót alkottak mielőtt a fényük eltűnt az éjszakában. Az ember elégedetten nézte a folyamatot, majd amikor az utolsó fény is kialudt megveregette a Borz vállát és búcsút intett. Otthon a lehető legnagyobb nyugalommal akasztotta fel a köpenyét és nagy kalapját a fogasra. Elvégezte a házimunkákat és nyugovóra tért.
De az alvását ismét a dörömbölés törte meg. Nilremnek kipattanta a szeme és egy hatalmas sóhajtás után elindulta az ajtó felé. Szinte érezte, hogy ez megint a Borz lesz az. És igaza is lett.
– Semmit nem érnek az állítólagos varázslataid – dühöngött – már megint megdézsmálták a termést. Hogy lesz nekem így szőlőlevem, amit eladhatok a piacokon?
– Neked is jó reggelt Borz koma – köszöntötte Nilrem – Nem tudom, mi lehet a gond, a varázslatokban hiba nem volt, amikor a földre és az égre küldtem őket. Elképzelhető, hogy valami történt. Vagy akár az is lehet, hogy rossz helyre kerültek megint. Mindenestre gyere be és igyál egy teát, míg összeszedem magam.
A varázsló hellyel kínálta vendégét és csinált gyorsan két adag teát. Amíg a Borz fortyogva szürcsölte a saját kis bögréjében az italt, összekészült a következő sétára. Majd miután rendezett mindent ismét elindultak Borz apó telkére.
Az úton folyamatosan azon járt Nilrem esze, hogy vajon hogyan férhetett valaki gyümölcshöz, anélkül, hogy aktiválta volna a jelzőket. Minden helyen voltak őrszemek. A föld alól nem jöhettek, hiszen akkor ásás nyomnak kellett valahol lennie. Az égen hálót alkottak a kis őrszemek, onnan se jöhetett senki. Az egyetlen lehetséges opciónak egyedül csak a hibázás lehetőségét tartotta fent. Biztosra vette, hogy valahová nem került fel őrző, vagy csak valami kár érte.
Amikor oda értek a szőlőbe, ismét szemügyre vettek mindent. Természetesen most se találtak semmi érdemlegeset, csak elmosódott borz nyomokat. Nilrem ellenőrizte a kis jelzőket és mindegyiket a helyén épen és egészségesen. Levette a nagy kalapját és úgy vakarta meg a fejét. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy ki lehet ilyen nagyszerű besurranó tolvaj, aki kijátssza minden felügyeletét és nem hagy semmilyen nyomot.
Nyomot…
Ekkor eszébe jutott valami a varázslónak. Valami amire nem gondolt még eddig. Megkérdezte a Borzot:
– Van még mára programod?
– Nincs, ma nincs munkám különösképpen – hangzott a válasz
– Rendben, akkor meg szeretnélek kérni, hogy menj vissza házadba és maradj is egészen holnapig. Olyan jelzőket fogok a földbe rakni, ami az földalatti mozgásokat érzékeli és nagyon érzékenyek mindenre, így ha itt mozognál az nagyon megzavarná őket.
– Oh értem – válaszolt Borz apó – legyen, ma akkor bent maradok a házban holnapig. Szép estét! –
– Szép estét neked is! – mondta Nilrem és búcsút intettek aznapra egymásnak. Nilrem elmosolyodott és hozzálátott a kis fények kihelyezésének. De most olyan helyre rakta őket, amiket csak Ő tudott. Elégedetten tért haza és szinte rögtön állomra hajtotta a fejét, hiszen mostanában nem tudta teljesen kialudni magát és fáradt volt kicsit.
Nem sokkal éjfél után egy aprócska hangra ébredt.
BZZZ BZZZ BZZZ
Három rövid zümmögés. Ez ismétlődött egymás után. Mire a varázsló kitörölte az álmosságot a szeméből rájött, hogy ez bizony az egyik jelző szett. Érzékelték a tolvajt és most küldték a jelet, hogy Ők már bizony tudják, hogy ki is az elkövető. Nilrem gyorsan felöltözött, felkapta a táskáját és már szinte futva haladt a birtok felé.
Amikor oda ért benézett a kapunk és elmosolyodott azon, amit látott. Igaza lett a megérzésének és örült, hogy hallgatott rá. Mert bizony a kerítés túloldalán csak egy Borz lakmározott a szőlőből. Az egyetlen egy dolog amire gondolni tudott a varázsló ilyen későn és fáradtan, hogy ha most reggel lenne, akkor nagyon nevetne. De mivel tudta Ő is nagyon, hogy nem szabad alvajárót felkelteni ezért leült egy közeli kőre és széles mosollyal az arcán megvárta a reggelt. A Borz egy idő után megunta a szőlőt és a hálóiruhájában visszamászott az ágyába. Ekkor elővette egy fiolát és egy kis cetlit tűzött rá amin ezt írta fel:
„Tudok a szőlőről, de ne aggódj, idd meg ezt a fiolát este lefekvés előtt, és ha a következőnap nem lesz, gond a kertben találkozzunk este a teaházban! De hagyj addig is aludni!”
Azzal visszasétált a saját házába és aludt délig, hogy bepótolja az elvesztegetett szuszogásokat. Aznap nem is jelentkezett a Borz legnagyobb megkönnyebbülésére, tehát megkapta az üzenetet, legalábbis Nilrem ebben reménykedett. De a következő nap sem tért be hozzá a delikvens és ennek nagyon örült. Aznap hamarabb végzett a munkájával és egyből a helyi teaház felé vette az irányt, hogy minél előbb találkozzon az apóval. A borz már várt rá, az egyik asztaltól integetett neki. Nilrem gyorsan oda is ment hozzá.
– Na bevált az italom? – kérdezte a szőlő munkástól
– Igen igen – hangzott a válasz – de mond csak, mit adtál nekem? És ki dézsmálta meg a szőlőt?
– Egy borz volt az – kuncogott a varázsló
– De hiszen csak egy… Oh… Én voltam? – Kérdezte a Borz
Nilrem bólintott és elmesélte mit látott. Az ital maga pedig egy alvás erősítő lötty volt, amin dolgozott idáig. Aki megissza, az szinte mozdulatlanul és mélyen végigaludja az éjszakát. Borz apó ezen akkorát nevetett, hogy még a falak is szinte megremegtek benne. Fel is figyelt rá az egész teaház, így mindenkinek el kellett mesélnie még egyszer a történetet Nilremnek. A mese végén mindenki vagy nevetett, vagy hálálkodott a mágusnak, hogy ilyen egyszerűen meg tudta oldani a problémát. Aznap este rengetegen hívták meg a kedvenc fekete teájára vagy egy finom süteményre.
Nilrem teli hassal és boldog arckifejezéssel feküdt le aludni.
