Mese Zéliről, a lányról, aki bejárta a fél világot
1.Fejezet
Amelyben Zéli elszökik otthonról, mert nem akar férjhez menni.
Egyszer volt, hol nem volt, még a Végtelen hegységen is túl, de a Kék tengertől nem is olyan messze, volt egyszer egy egészen kicsike falu. Gömbfenyves volt a neve és a közelben található fenyő erdőről kapta a nevét. Ebben az erdőben ugyanis fenyők nem lefelé eresztettek ágat, mint egy rendes fenyő, hanem félfele. Így a lettgtöbbjük úgy nézett ki, mint egy kis gömbőc. Ebben a fenyvesben lakott Favágó Mihály a kedves feleségével Eszterrel. Egy kis tisztás közepén éltek a lányukkal egyetemben, akit Zélinek hívtak. Így hárman éldegéltek a kis házukban a réten, boldogságban, egyszerűségben.
Napközben Mihály fát vágot az erdőben, majd felrakta a nagy rönköket a kocsijára és bevitte a faluba eladni. Mindenki ismerte már, a pék, a szabó, a kovács, de még a polgármester is kalapot elemve köszönt Mihálynak mindíg és gyakorta megkérdezték tőle, “Hogy szolgálja az egészséged Mihály?” És erre legtöbbször így hangzott a válasz “Köszönöm, jól vagyok:” Azért írtam, hogy legtöbbször, mert bizony voltak olyan napok, amikor a pék, a szabó, a kovács, de még a polgár mester is valamilyen oknál fogva mérges volt és nem köszöntek neki. Ilyenkor Miháy mindig tudta, hogy jobb nem köszönni nekik, mert ugyan volt, amikor rákérdezett Tőlük, hogy ugyan mi a baj, de ilyenkor kivétel nélkül az mondta a pék, a szabó, a kovács, de még polgármester is, hogy “Áh ne is kérdezd..” Mihály eladta a fákat, az aznapi keresetéből megvette a szükséges élelmiszereket, maradékot pedig zsebre rakta, hogy majd vásárnap visszajön Eszterrel és Zélivel és elköltik.
Eszter otthon maradt Zélivel és naphosszat a ház körül forgolódtak. Igaz Zéli inkább a babái és a játékai körül forgott, de Eszter a házat takarította, kenyeret sütött, mosott és teregetett, valamint kiporolta a napaliban található szőnyeget. De amikor éppen nem a házat takarította, vagy kenyeret sütött, mosott és teregetett, valamint a nappaliban található szőnyeget porolta, akkor szerette Zélit tanítani. És így megtanult a lány, írni, összeadni, kivonni és olvasni. Egész nap arra vártak, hogy Mihály haza érjen és meséljen neki.
Apu tudta ugyanis a legjobb történeteket mesélni. Sokszor mesélt kincsekről, sárkányokról, hercegnőkről és királyfiakról. Persze volt, hogy nem volt kedve mesélni, de ilyenkor Eszter mama énekelt neki altató dalt.
Az egyik este finom pörköltet főzött Eszter és úgy várták otthon Mihályt, hogy megterítettek és szépen feldíszítették az asztalt. Mihály szokásához híven koszosan és sárosan érkezett haza, de a lányát nem térítette el ez attól, hogy a nyakába ugorjon. Papa pedig felkapta Őt és megpörgette a leevegőben úgy, hogy a lány már-már könnyezett a nagy kacagásban. Amikor lerakta Őt Eszter lépett oda hozzá és finom csókot lehelt az arcára.
– Gyere ülj velünk az asztalhoz, már megterítettünk! – invitálta Őt és gőzölgő pörköltre mutatott az asztal közepén.
Mihálynak se kellett kétszer mondani, gyorsan levette a cipőjét, majd be caplatott az asztalhoz és helyet foglalt az asztalfőn. Eszter neki szedett először, hiszen tudta, hogy nagyon éhes lehet az egész napos robotolás után. Meg is kérdezte tőle:
– Milyen napod volt?
– Nagyon jó, nagyon jó – hangzott a válasz – A nap egész nap sütött, két fát is sikerült kivágni és felaprítani. Bent a városban mindenkinek jó kedve volt, találkoztam a pékkel, a szabóval, a kováccsal, de még a polgármester is külön kalapot emelt nekem és megkérdezte, hogy hogy vagyok ma. – azzal jó nagyot harapott a kenyeréből.
Eszter elmosolyodott és Ő is hozzáfogott az étel elfogyasztásához. Zélit nem kellett biztatni, már majdnem a felét megette a vacsorájának, azért is volt csendben. Miután mindenki megette a vacsoráját Eszter felkelt és összeszedte a tányérokat és az evőeszközöket, hogy elmosogassa őket. Mihály közben elkezdte faggatni a lányát.
– No mesélj Te tündérszemű, milyen napod volt ma? Mit csináltatok édesanyáddal? – Zéli elmosolyodott és zöld szemét lesütve adta édesapja tudtára:
Semmi érdekeset papa. – No de Mihály nem hagyta annyiban a témát, tovább faggatózott.
– Ugyan már, nem hiszem, hogy csak úgy eltelt volna egy nap, hogy legalább anya nem fonta volna be azt szép barna hajad. Mert látom ám, hogy szép fonatban végződik.
Ez igaz, anya tényleg befonta – pirult el Zéli, hiszen úgy érezte, hogy füllentésen kapták. Gyorsan el is kezdte sorolni a nap eseményeit – Miután reggel felkeltem megreggeliztem, aztán anyunak segítettem mosni és teregetni, majd ebédeltünk, aztán befonta a hajam, aztán számtanoztunk, aztán elkezdte a vacsorát készíteni ami közben valami szép dalt énekelt, aztán megjöttél Te.
– No hát akkor mégse volt olyan unalmas napotok, mint amilyennek beálítottad. És amíg anya főzte a vacsorát, Te mit csináltál?
– Én olvasgattam és hallgattam, ahogy anyu énekel – válaszolt Zéli.
– És mi szépet olvastál? – kérdezte Mihály.
– Egy mesekönyvet olvastam, amiben egy királyfi kiszabadította a szép királylányt a sárkány börtönéből.
– Óha, izgalmasan hangzik, hogy tetszett?
– Nem igazán.
– És miért nem?
– A vége nem volt jó.
– Enyje, egy ilyen mesének csak jó lehet a vége. Mégis miért nem tetszett?
– Mert megházasodtak.
– És ez probléma? Nem úgy volt vége, hogy boldogan éltek míg meg nem halltak?
– De, de ehhez nem kellett volna megházasodni.
Erre Mihály derűsen nevetett egy jót.
– Jaj lányom – mondta – ez nem hangzik olyan borzasztóan. Vagy neked úgy tűnik?
– Igen, ez lány hozzáment az első lovaghoz aki kiszabadította, mégcsak nem is ismerte! -panaszkodott Zéli – Mi van, ha igazából az az ember egy kőszívű faragatlan, fafejű ember, aki egyáltalán nem kedves?
– Ó lányom, hiszen Te is megerősítetted, hogy boldogan éltek míg megnem haltak. Ez azt jelenti, hogy csak nem volt olyan kőszívű, faragatlan, fafejű ember aki egyáltalán nem is kedves?
– Minden mese így végződik. Nem gondolod, hogy a valóságban nem így volt?
– Ó de hiszen ez csak egy mese lányom. Nem szeretnél Te is boldogan élni a hercegeddel, aki megment Téged a gonosz sárkány karmaiból?
– Én megköszönném, hogy megmentett, de ha nem szeretem, akkor nem mennék hozzá!
– Előbb utóbb úgyis feleségül kell menned kell valakihez és tudod van olyan, hogy nem ahhoz mész akibe beleszeretsz, hanem akimegküzd érted.
– Én biztosan nem. Akkor inkább nem megyek férjhez.
Mihály erre ismét elnevette magát.
– No hát lányom, akkor itt maradsz a nyakunkon! – mondta – De majd csak találni fogsz valakit, akit megszeretsz, ebben biztos vagyok. Későre jár, gyere menjünk lefeküdni!
Zélit látszólag nem érdekelte az egész és elindult elvégeznie az esti tisztálkodási szokásait. Viszont belül elhatározta, hogy márpedig Ő nem fog férjhez menni soha, de soha, még akkor sem, ha a száz meg száz ördög karmaiból menti meg egy daliás lovag.
Nem is tudott este ezért aludni. Csak forgott és forgott és még a rongybabája sem segített neki aludni. Arra gondolt, hogy nem akar így felnőni. Inkább elszökik otthonról, ha ezt a sorsot szánják neki szülei. Arra gondolt, hogy apu és anya biztos mérges lesz rá. De Zéli mindíg is ilyen volt. Ha valamit a fejébe vett, akkor azt végig is vitte. Sokszor hasonlították szamárhoz is a csökönyössége miatt, de ez sem zavarta soha. Fogta a kis kabátját és a rongybabáját, zsebre rakott egy marék pogácsát, felhúzta a kis cipőcskéjét, majd kimászott az ablakon. Az ajtót túl hangosnak találta.
2. Fejezet
Amelyben Zéli találkozik a rémfarkassal és megtanulja, hogy mi is az a félelem
Miután kimászott az ablakon megkereste az utat, ami hátul a kertből indult és az erdőbe vezetett. Az ösvény nem volt túl széles de Zéli szerette, mert végig szederbokrok övezték. Mamával leszedték az nagyját, de még így is tudott egyet kettőt találni, az úton. Szerette a szedret, mert kellőképpen savanyú volt. A többi gyerektől eltérően Zéli nem csak a szeder esetében preferálta a savanyú ízt. Amikor egyszer Mihály hozott neki savanyú cukrott a városi cukrásztól, fejébe vette, hogy Ő mostantól nem fog másmilyen cukrott enni, annyira ízlett neki.
Szerencséjére nem kellett lámpást hoznia magával, hiszen a Hold elég fényt adott neki. Pontosabban holdak, hiszen ma mai estén két hold vílágított. Az egyik a kék fényű volt, a másik a sárga fényű volt. Zéli tudta, hogy mit jelentenek a holdak, hiszen anya megtanította rá. Apuval meg sokszor nézték a csillagokat, így szinte biztosra mondta magában, hogy ha véletlenül letérne az útjáról, akkor is haza találna.
Ment, ment Zéli az úton. Csöndes volt a táj, néha felröppent egy titokzatos madárka, akinek csak a szárnyai csattogását lehetett hallani, de sem a madarat nem láthatta, sem a hangját nem hallotta. A szél is csendes volt, csak egy enyhe szellő cirógatta az arcát ezen a tavaszi napon, de nem süvített szél. Ahogy így sétált az úton egyszer csak különös hangra lett figyelmes. Az egyik útszéli bokorban elkezdett valami zörögni. Zéli megállt és odafordult, mert érdekelte, milyen kisállat rejtőzhet a bokorban.
“Biztos egy mókus”- gondolta magában, de igen csak meglepődött, amikor egy nagy-nagy farkas jött elő onnan. Akkora volt, hogy Zéli szó szerint törpének érezte magát a félóriás mellett. Fekete bundája volt, hatalmas fogai, de ami a legfurcsább volt az a háta volt. A farkas hátából ugyanis még feketébb tüskék meredeztek az ég felé. A kislány még soha nem látott ilyesmit. Papa mondta, hogy félelmetesebbnél félelmetesebb lények lakják az erdőt, amik csak este jönnek elő, ezért ne csatangoljon el késő este. De Zélina soha nem gondolta volna, hogy egyszer ilyesmit látni fog. Pedig ott volt előtte. Egy nagy fekete ordas farkas, aminek a hátából tüskék meredeznek. A farkas pedig morgott, hörgött, fogait csattogtatta, úgy közeledett Zéli felé. Egyre jobban morgott és hörgött és Zéli ezt egyre közelebbről hallotta. A farkas már-már éppen ugrani akart, hogy kiszemelt áldozatát elejtse, ám ekkor megtorpant. Abbahagyta a morgást, hörgést és a fogai csattogtatását, majd leült a két hátsó lábára.
– Te nem félsz. – mondta a lány legnagyobb meglepetésére. Soha életében nem látott még ilyen állatot, beszélőt meg még annyit sem. Sok hosszú pillanatig csak álltak és nézték egymást. A farkas nézte a lányt és lány nézte a farkast. Mivel a farkas úgy érezte, hogy a lány nem teljesen érti, így megismételte.
– Te nem félsz Tőlem.
Zéli továbbra is csak pislogott, bár érezte, hogy erre már kell valamit mondani. Mivel nem nagyon tudta, hogy mit kellene erre felelnie, így óvatosan megkérdezte.
– Mit jelent az, hogy félni?
A farkas először úgy tűnt, hogy nem érti mit mond a lány, de egy szempilantás múlva már egy furcsa grimaszba torzult a pofája és még furcsább gurgulázó hangot adott ki. Kellett egy kis idő, mire Zéli ráeszmélt, hogy ez bizony nevetés. A farkas kinevette egészen pontosan.
– Ilyet se láttam még! – hahotázott a farkas – Egy ilyen kislány nem fél Tőlem! Még ilyet! És még azt mondja, hogy nem tudja, hogy mit jelent a félelem! – folytatta a nevetést még hosszú, hosszú percekig. Zéli is úgy érezte, hogy valami nagyon vicceset csinált, így betársult a farkashoz és most már ketten kuncogtak, hahotáztak, nevetgéltek együtt. Eléggé furcsa látványt nyújthattak ketten együtt.
Habár a lány nem tudta, hogy mit jelent a félni szó, a farkas nem vette komolyan. Nem gondolta komolyan, hogy ez a kislány itt előtte tényleg nem fél tőle. Hetedhét országban félték a nevét, hiszen Ő egy amolyan rettenthetetlen ordas volt. Meg is kérdezte a lánytól.
– Mond kislány, Te tudod egyáltalán, hogy ki vagyok? – Zéli őszintén felelt erre
Nem. még sosem találkoztam veled. – mondta, miközben nagyokat pislogott. – Ki vagy Te?
– Én vagyok Mőrgell a rettenthetetlen. A mocsárvidék fenevadja és a szürke hegyek retteget ellensége! Karavánok elpusztítója és utazók életének megkeserítője. Mond még így sem ugrik be?
– Nem, de tetszik a neved Mőrgell – mondta a lány. Mőrgell felvonta a szemöldökét.
– Egészen biztos vagy benne? Még egy rémísztő történetet sem meséltek neked a szüleid, amiben én szerepeltem? Vagy nem rémísztettek meg, hogy “ha nem mosol fogat, akkor elvisz a fekete farkas”? Soha nem hallottál a rémfarkasokról?
– Nem, bár vicces nevetek van Mőrgell. – A farkas nem ezt a választ akarta hallani. Lehuppant a hátsó lábára és elgondolkozott. Ez a lány tényleg nem fél Tőlem. De akkor mit kéne tennem, hogy féljen? Eddig elég volt csak a fogaimat, meg a tüskémet megmutatni azoknak, akikkel találkoztam és máris a nyakukba vették a lábukat. Ahogy így gondolkodott magában, eszébe jutott, hogy a legfontosabb kérdést nem is tette fel a lánynak.
– Te tudod egyáltalán, hogy mit jelent az hogy félni? – Kérdezte Mőrgell.
Zéli megrázta fejét. Soha nem hallott még erről a kifejezésről.
– Nem, még sosem hallottam róla. Elmondod mi az? – Kérdezte a farkatstól. Pár másodperc csönd következett. A farkas láthatólag gondolkodóba esett.
– Tudod ez egy fogós kérdés. Általában tőlem félnek az emberek én nem szoktam Tőlük, így még sosem gondolkodtam azon, hogy mit jelenthet ez a szó. De ha mondanom kéne rá valamit akkor azt tudnám mondani, hogy félni akkor szoktunk, amikor valami nagy és veszélyes dolgot látunk, ami akár az életünket, vagy valami számunkra kedveset veszélyeztet.
Zéli elgondolkodott. Próbálta feldolgozni a hallottakat. Kicsit nehéz volt neki, hiszen még soha életében nem látott semmi félelmetesett. Környezetében mindenki kedves volt vele, amióta csak az eszét tudta. Persze volt néha, hogy megijedt egy póktól, vagy kigyótól, de ezek szerint igazi félelmet sosem érzett. Valahogy akkor se érzett semmi ilyesmit amikor a farkast meglátta. Valahogy úgy érezte, hogy ez az állatt nem fogja bántani. És be is bizonyosult ez az előérzete.
– Mond csak Mőrgell – kezdte Zéli – Te mitől félsz? – A farkas erre egyből felhúzta az orrát.
– Én ugyan semmitől! Hiszen én vagyok Mőrgell a rettenthetetlen. A mocsárvidék fenevadja és a szürke hegyek retteget ellensége! Karavánok elpusztítója és utazók életének megkeserítője. Talán már említettem.
– Mondtad már igen. De szerintem Te igenis félsz. Csak nem mered bevallani.
A farkas résnyire húzta össze a fekete szemét. Jól megvizsgálta a lányt, sokáig és csendben. Közben Zéli még csak nem is sejtette, hogy mennyire átlátott rajta. Pár pec gondolkodás után csak ennyit mondott:
Gyere velem. – Azzal elindult az erdőbe. Zéli tudta, hogy nem helyes az útról letérni, de elindult a farkas nyomába, be a sürű erdőbe. Mőrgellnek már egy bejáratot útja volt, azt követték. Az ösvény ki volt taposva rendesen, így Zéli nem tudott megbotlani semmiben. Mentek és csak mentek szótlanul egymás után. Egyszer csak egy barlanghoz érkeztek. A farkas megállt előtte és beszagolt, a bejáratán. Miután mindent rendben talált azzal amit érzett bent el is indult befele. A fejével intett a lánynak, hogy kövesse. Zéli el is indult utána.
A barlangba belépve apró neszezésre lett figyelmes. Szuszugásra gondolt, mintha valaki aludna a közelben. De ahogy beljebb értek a lány rájött, hogy nem csak egyvalaki alszik ott. Ahogy a szeme jobban hozzá szokott a sötétséghez hét darab apró kis alakot vett észrett. Hét aprócska fekete rémfarkas volt. A világ legédesebb álmát aludták, a hátukon még nyoma sem volt a tüskéknek.
A lány Mőrgellre nézett és elmosolyodott. Halkan, hogy még veletlenül se kelltse fel a kisállatokat megkérdezte a nagy farkastól:
Az anyukájuk hol van?
Mőrgell egy kicsit tétovázott, mintha nem tudná, hogy mit feleljen. Majd szintén suttogva válaszolt:
– Miután megszülettek a kicsik el kellett mennie. Nem jött azóta vissza.
A lány bólintott. Örült, hogy akkor van a kicsiknek anyukája, de picit szomorú volt, hogy nem találkozhatott vele. Biztos kedvesebb lehetett volna, mint az apa farkas.
Hirtelen erőt vett rajta az álmosság. Eszébe jutott, hogy késő este volt és Ő igazából nem is aludt semmit, mert hiszen elszökött otthonról. A farkas mintha csak a gondolatában olvasott volna leheveredett és intett a fejével, hogy a lány nyugodtan ráfeküdhet. Zéli nem is teketóriázott, háttal neki feküdt a nagy farkasnak és elaludt.
Mielőtt teljesen elaludt arra gondolt, hogy még sosem volt ilyen kényelmes ágya.
3. Fejezet
Amelyben Zéli találkozik két féloriással és megold egy évetizedes problémát
Másnap Erdőszéli Zélina a reggeli fényre kellt fel. Az első gondolata az volt, hogy talán még túl korán van ahhoz, hogy felkelljen. Nagyon csend volt. A barlang üres volt, a farkasok nem voltak ott. Nyújtozkodott egy nagyot és kitörölte a szeméből a reggeli keléskor keletkező szennyeződéseket, a csipákat. Nagyot kordult hirtelen gyomra és akkor jött rá, hogy bizony egy kiadós reggeli ráférne. El is indult kifele a barlangból, annak reményében, hogy talál majd kint valamit. Ahogy kifele haladt a kinti világosság egyre erősödött és a hangok is élesebbek lettek. Amennyire ki tudta venni, apró vinnyogásokat hallott. Ebből csak arra tudott következtetni, hogy a kis farkasok és az apjuk már ébren van.
Amint kilépett a fényre, Zélinek kellett pár másodperc, hogy hozzászokjon a szeme a hirtelen megnövekedett világosságra, de amint kitisztult a látása észrevette, hogy hét darab kis farkaskölyök játszik a közelben. A fekete kis szőrpamacsok egymással birkóztak a gyepen, miközben apjuk Mőrgull a közelben aludt egy terebélyes vackor fa alatt. A farkas felkapta a fejét a lány érkezésére és köszönötte Őt. Zéli elmondta a rémfarkasnak, hogy nagyon, de nagyon éhes, mire az mutatott neki a közelbe egy-két szeder bokrot. Zéli jól megtömte a hasát belőlük.
Mire végzett a kicsi farkasok nagyon elfáradtak, így lepihentek. A lány sem akart zavarni, így elköszönt Mőrgelltől, mondván, hogy haza kell mennie, otthon biztos aggódnak érte. A farkas megmutatta neki a tegnap esti ösvényt amelyen ide jöttek, hogy majd azon vissza talál az útra. A lány illedelmesen megköszönte neki a segítséget és búcsút intett neki. Az ösvényen haladva nem sokára az úton találta magát, de itt egy kicsit bajba jutott.
Nem volt ugyanis biztos benne, hogy merre kéne mennie. Úgy emlékezett, hogy balról jött, de olyan érzése volt, mintha arra kéne mennie. Úgy gondolta, hogy inkább a megérzésére hallgatt és elindult balra, végüli is valahova csak el jut. Vidám napsütéses nap volt, így úgy érezte, hogy jól fog esni egy kis séta. Séta közben fügyürészett és ugrándozott. Eszébe jutott egy kis dalocska is, amit apukája tanított neki, mikor kirándulni mentek a fenyvesbe.
A vándor élet oly’ vidám
Gondtalan mint a madár
Lába szökken egyenest
Maga mögött hagyja a hegyeket
Ahogy így dalolászott, egyszer csak azon kapta magát, hogy véget ért az erdő és az út egy kicsi tisztáson folytatódott, ami egy dombra kanyarodott fel. Ez csak két dolgott jelentett. Egy – hogy már nem az erdőben van. Kettő – rossz irányba indult. Zéli sóhajtott egyet és már fordult is volna meg, hogy induljon vissza fele, amikor meglátta az égen a különös fényeket. Kék és vörös színek cikáztak az égen. Lehettek volna akár villámok is, de a lány jól tudta, hogy a villámnak csak sárga színe lehet. Itt másról lesz szó gondolta magában Zéli és elindult a domb túloldalára, hogy kikémlelje, hogy mi lehet ez a nagy fény.
A villanasáokat dörömbölés is kisérte, néhol kisebb, néhol nagyobb, de egyre hangosabban és hangosabban hallotta a hangokat a lány. Szépen felkapaszkodott a dombra, bár a vége felé már úgy érezte, hogy jobb lenne ha visszafordulna, olyan hangos lett a lárma. Az ég zengés mellé fém csattanások és csikorgások is társultak. Zéli kissé megfáradva ért fel a domb tetejére, ahol is be kellett fognia a fülét, nehogy megsüketüljön a nagy lármában.
Ahogy felérte a domb tetejére, egyből meglátta, hogy amit villámlásoknak és mennydörgéseknek vélt, vajmi kevés közük van az időjáráshoz.
Egészen pontosan két hatalmas ember csatázott egymással a domb másik oldalán található tisztáson. Olyan erővel harcoltak, hogy beleremegtek még a nem túl közeli fák is. Az egyik egy nagy gigászi kardot forgatott két kézzel, a másik egy jól megtermett fejszével hadakozott, amelynek két éle volt. A két harcos félmesztelen volt és mindkettőjüket eltérő, de fura jelek borították. Ahogy egymásnak feszültek és összeértek a fegyverek hatalmasat szikrázott a két fegyver. Az összecsapáskor furcsa jelek villantak fel a két fegyveren sárga színben. Összecsörrentették őket párszor, majd az egyik nagyobb lendületett adó összecsapás után elugrottak egymástól. Ezután nyitott tenyérrel egymásra mutottak, ami nagyon mulatságos látványt nyújtott Zélinek. Ami ezután következett az már kevésbé volt mulatságos. A két tenyérből ugyanis két különféle fény csapott fell, a kardos kezéből kék, a fejszés kezéből piros színnel. A piros fény átalakült egy tüzlabdává, a kékből pedig egy nagy darab jégszilánk lett. Zélinek felállt a hátán a szőr is, ahogy megérezte ezt a mérhetetlen mágikus erőt, amit a két ember nyújtott. A két elem kioltotta egymást és ezután a két oriás ismét egymásnak ugrott és folytatták a harcot előről.
Ez ment sokáig és Zéli vagy hozzászokott a hangos zajokhoz, vagy kezdett megsüketülni, mert levette a kezét a füléről és csak állt és bámulta a két harcost. A nap is leszállóban volt, mikor megszólalt egy nem emberi sikításra emlékeztető hang az erdőből. Erre a két harcos szinte varázsütésre abba hagyták a harcot, letették a két fegyvert és leültek egymással szemben. A fura az volt a lánynak, hogy még csak nem is lihegtek, még csak kicsit sem. Zéli úgy érezte, hogy ez alkalmas idő lehet arra, hogy megközelítse őket, így elindult lefelé a lejtőn. Körülbelül félúton járhatott, amikor a két nagy darab ember észrevette Őt. Nem szóltak semmit csak nézték, hogy vajon hogyan kerülhetett ide egy ilyen kicsi ember. Amint közel ért hozzájuk rájuk köszönt:
– Jó napot! – mondta nekik. A két ember egymásra nézett. Látszott rajtuk, hogy teljesen meg vannak illetődve, nem tudták mit mondjanak. Aztán az egyik, akinek a kezéből a jég a tört elő megszólalt.
– Szervusz kicsi lány! – kezdte – Mond mi járatban vagy erre?
– Csak erre sétáltam – mondta Zéli – de azt hiszem eltévedtem.
– Óh akkor bizony jobban teszed, ha megfordulsz – mondta a másik nagy ember – Még a végén megsérülsz. Hiszen amint láthatod, itt vérre megy a küzdelem.
A lány kicsit megszeppent. Hiszen ha már ennyi utatt tett meg, nem szándékozott visszafordulni anélkül, hogy látná a végkimenetelt. Még ha csak egy dombon kellett is átmennie. Ám mielőtt megszólalt az első oriás félbe szakított.
– De először elnézést kell, hogy kérjünk, hiszen faragatlanok vagyunk – mondta. – Még be sem mutatkoztunk. – felállt és onnan fenntről a magasból meghajolt. – A nevem Nord, a Ködbérc hegységi félóriás családból. – Zéli elgondolkodott hallottakon. Még sosem hallott Nordról, sem a Ködbérc hegységről, féloriásokról meg pláne nem. De mielőtt megint megszólalhatott volna a másik féloriás megint félbe szakította.
– Én pedig Nosh vagyok, szintén a Ködbérc hegységi család fia. – mondta és meghajolt. – Neked mi a neved kedves lány?
– Én Erdőszéli Zélina vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Ti oriások vagytok, csak félig? – Kérdezte a lány csodálkozva. A két férfi egymásra nézett és után vissza lányra, de a lányra már nagyon csodálkozva tekintettek.
– Mond csak kedved Zélina, Te még sosem láttál féloriást? – Kérdezte Nord. Zéli megrázta a fejét.
– Nos, akkor most láthatsz, egyből kettőt is. – folytatta Nosh. Zéli csodálkozva megkérdezte:
– Akkor Ti félig oriások vagytok félig pedig micsodák?
– Nem csodák, hanem emberek. Félig emberek vagyunk, de mivel nagyra nőttünk, no persze nem akkorára, mint az oriások, ezért félig oriások is vagyunk. Nyílván ennél bonyolultabb a történetünk, de nem untatlak vele, a lényege úgyis ez. – Felelte Nord. Zéli bolíntott, majd megkérdezte:
– És Ti testvére vagytok? Nagyon hasonlítottok egymásra.
– Csak voltunk – felelte Nosh, mély dörmögő hangján. Ezután mérges szemeket villantott Nord felé, aki szintúgy mérgesen nézett a másikra. Zéli nem értette a dolgott.
– Ha valaki a testvéred, az nem lehet egyik napról a másikra kevésbé a testvéred, vagy nálatok ez máshogy van? – Kérdezte. Nord válaszolt neki:
– Ez így is van, egészen addig, amíg meg nem sérti valaki a becsületedet. Nálunk a féloriásoknál ugyanis a becsületed a legnagyobb büszkeség. És történetesen ez a hazug itt szemben velem vérig sértett engem! – Erre Nosh felhorkantott
– Még hogy az Ő becsületét sértették meg! Engem mocskolt be ez a csaló az állításaival. – Mondta és már fogta is a fejszéjét, hogy ismét egymásnak essenek. Zéli csodálkozott, hogy ezt csak így ki lehet jelenteni. Apu mindíg azt mondta, hogy ha egyszer lesz testvére, akkor az csinálhat bármit, akkor is testvére lesz, sőt még akkor is ha nem fogja szeretni. A gondolatait Nord szakította félbe:
– Látom kicsi lány nagyon gondolkodsz azon, amint mondtunk – mondta. – Tudod a féloriásoknál máshogy mennek a dolgok. A becsületed, mindennél fontosabb. Tiszta kell, hogy legyen a becsületed, ez egy alaptörvény nálunk. Ha valaki megsértett, akkor azt az ellentétet mindenképpen. Még ha történetesen a saját ikertestvéred sértett meg a hazugságával. – Zéli bolintott. Furcsának találta a féloriások szokásait, de elfogadta, amennyire csak tudta. Félénken megkérdezte:
– De miért haragszotok egymásra? – A két féloriás egymásra nézett és hosszabb ideig nézték egymást. Olybá tűnt, hogy valami fontos dolgot beszélnek meg egymással, de szavak nélkül. Végül Nosh szólalt meg először:
– Nem akarlak megsérteni kicsi lány, de még fiatal vagy és tudatlan. – mondta – Gondoljuk nem sokat tudsz a félóriások vitáiról, de annyit elmondok neked, hogy ez csak és kizárólag két sértett félre tartozik, nekik kell lerendezniük egymás között. Erre még sok szabály van, amit nekünk kell észben tartanunk, de ezekkel nem untatnálak. Mivel nem tudtad ezt és kedves lánynak tűnsz úgy döntöttünk megosztjuk veled a sértettségünk okát. Ez az ember ugyanis 101 esztendeje az az évi Dicső vadászat alkalmával képes volt az állítani, hogy nagyobb vadat ejtett el, mint Én!
– Ez így is volt – vágott közbe Nord. – Az én vadam kétszer akkora volt mint a Tied!
-Kétszer! Még ilyet! Hiszen fele akkora sem lehetett – kontrázott rá Nosh. Ezt így folytatták sokáig. Zéli megértette, hogy mi folyik itt. De száz év! Egy ekkora lánynak egy ekkora idő intervallumot szinte képtelenség volt felfogni. Egyetlen kérdés jutott csak eszébe.
-És mit ettettek száz évig? – Kérdezte az egyetlen logikus kérdést, ami eszébe jutott.
-Hallottad azt a sikítás szerű hangot nem is olyan régen? – Kérdezte Nord. Zéli bólintott. – Nos, az egy rikó volt. – folytatta a félóriás – Ez egy olyan madár, aki óramű pontosságal rikolt kétszer egy nap. Reggel és este. Így mindketten akkor kezdjük és fejezzük be a harcot, amikor a madár rikkant egyet. Hétvégén pedig csak vadászunk, hogy legyen mit enni hét közben. Így megy ez már 101 esztendeje.
A lány Gondolkodóba esett. Elhatározta magában, hogy megoldja a konfliktust, csak még azt nem tudta, hogy hogyan. Gondolta leméri, centire pontosan, hogy mekkorák lehetnek azok a vadak, amelyeket elejtettek. Ezzel az volt a gond, hogy nem volt nála papa famérője. Utána arra gondolt, hogy leméri súlyra, hogy mekkorák lehettek a vadak. Ezt az ötletet azért vetette el, mert szinte biztos volt benne, hogy olyan hatalmas állatok lehettek, hogy biztos, hogy nem fogja tudni megemelni őket. Végül pedig arra jutott, hogy körbe néz és legalább szemmel megnézi a két tetemet. Hátha szemmel legalább le tudná mérni. De akárhogy is nézte, sehol sem talált tetemeket.
-Meg tudnátok mondani, hogy merre találom őket? – Kérdezte illedelmesen a félóriásokat – Azok ketten ránéztek és Nosh felemelte a kezét, hogy válaszoljon, de körbe nézett és a torkán akadt a szó. Nosh-ra nézett, mintha Tőle várná a segÍtséget. Ő, kitalálta, hogy mire gondolhatott a volt testvére és elkezdett forgolódni. Pár perc keresés után egymásra néztek és olyan dolgot tettek, amire Zéli a legkevésbé sem számított.
Elkezdtek mind a ketten nevetni.
Zéli elátotta a száját és befogta a fülét, olyan hangosan nevetett a két nagyra nőtt férfi. Annyira nevettek, hogy már kétrék kellett görnyedniük és egymásra támaszkodtak, hiszen nem is bírtak rendesn állni. Csak nevettek és nevettek. A lány semmit sem értett. Miért nevetnek ezek most ennyire, amikor az előbb még utálták egymást? Nord elmagyarázott mindent neki.
A két állatot, amit leöltek több, mint 100 éve ölték meg. Ennyi idő alatt még a csontját is elhordta a szél, nem hogy a húsát. Erre Ők nem is figyeltek, annyira el voltak foglalva a harcolással. A lány felnyitotta a szemüket. Mindketten ünnepélyesen megfogaták, hogy Zéli szolgálatába szegődnek, mive örökre hálásak lesznek neki. Zéli nagyon szépen megköszönte, de csak annyit kért, hogy segítsenek neki hazajutni. A két óriás viszont nem tudta merre van Gömbfenyves, így inkább felajánlották neki, hogy elviszik a családjukhoz és bemutatják mindenkinek. Zéli elfogadta a meghívást, hiszen későre járt, és nem akart az út szélén aludni. Nord a nyakába vette a lányt, aki majdnem eljetette a babáját. Zéli még sosem volt ilyen magason, de tetszett neki.
Körülbelül egy órát sétálhattak amikor is elértek a két ember törzséhez. A falu, ahova megérkezte egy hegy tövénél feküdt. Szürke kőből épült házak álltak mindenhol, de mindegyik ház legalább kétszer akkora volt, mint egy normális emberi ház. A falu határában két őrszem állt akik amint észrvette a két oriást integettek nekik. Az egyik bevárta a közeledő kis csapatot, a másik pedig elrohant a falu irányába. A hátramaradott őrszem pedig köszöntötte az idegeneket és csatlakozott hozzájuk, hogy elkisérje őket a faluba.
Itt hatalmas ováció és ünneplés fogadta őket, de főleg a lányt, miután Nord és Nosh elmagyarázta, hogy hogyan oldotta meg a kettejük konfliktusát. A lány csodálkozott, hogy száz év után hogyan emlékezhettek rájuk, de aztán elmagyarázták neki, hogy a félóriások több, mint ötszáz évet élnek átlagosan és mindenre emlékeznek, sosem felejtenek. Lakoma és mulatság következett, mindezt a lány tiszteletére. Nem mindennapi esett volt, hogy valaki megold egy ilyen hosszú ellentétet.
A félóriások rengeteg finom ételt tálaltak fel, de Zéli kedvence a hópuding volt, ami fehér volt, nagyon édes ízű és egy picit hideg. Állítólag nem állt másból, csak hóból és cukorból, de Ő ezt nem hitte el.
Kicsivel később, amikor már mindenki jól lakott felharsantak a kürtök, lantok, dobok és egyéb hangszerek zengtek fel, mivel kezdődött a tánc mulatság. A félóriások olyan erővel táncoltak, hogy a föld beleremegett. A tánc közben egy dalt énekelt mindenki:
Táncolj táncolj táncolj
A holnap még messze van
Táncolj táncolj táncolj
Hosszú még az éjszaka
Zélinek nagyon tetszett a műsor és sokáig nézte a táncosokat, hogy ugrálnak és táncolnak. Miután véget ért a móka, Zélinek megmutatták, hogy hol aludhat. Egy gyerek ágyhoz vezették, ami már meg volt ágyazva. Mivel félóriás gyerekekre lett szabva, így Zélinek, nagyon, de nagyon nagy volt. Minden esetre tesztett neki és mivel álmos volt el is nyomta hamarjában az álom.
4. Fejezet
Amelyben Zéli találkozik egy csillagbojtárral és megtudja, hogy miért van ennyi csillag az égen.
Másnap Zéli kipihenten kelt fel az ágyban. A nap már magasan járt és erősen sütött. Meleg napnak érkezett ez a mai is, gondolta magában. Megdörzsölte a szemét, nyújtozkodott egyet és kiment, hogy keressen magának valami elegéset, mivel reggelire mindig meg szokott éhezni. Milyen jó lenne Apa rántottája. Aztán rájött, hogy még nincs otthon. Erre a gondolatra igen csak elszomorodott. Honvágya volt, haza szeretett volna jutni minnél előbb. Megkereste a két félóriás baratáját és megkérdezte őket, hogy vissza tudnák-e vinni Őt oda, ahol találkoztak. Azok ketten bólintottak, de előtte még megkérdezték, hogy nem kér-e reggelit. Zéli bólintott. Beinvitálták Őt Nord házába, ahol a felesége éppen elkészült a reggeliver. Szivárvány sütit készített, amit hét különböző színű gyümölcsből csinált, amik megfestették a tetején és alján lévő piskótát. Zélinek nagyon ízlet, mindíg is szerette a gyümölcsöket, de a piskótában lévőket még nem igazán kóstolta. Egyik fanyar savanyú volt, a másik édeskés, de összességében egy olyan finom elegyet alkottak, amire nem tudott a lány megfelelő kifejezést azon kívül, hogy nagyon finom.
Már délután lehetett, mikor el indultak, megint csak hármasban a rét felé, ahol találkoztak. Mentek és mentek, de valahogy az óriások, most sokkal lassabban lépdeltek. Most már ráértek. Zéli most Nosh nyakában ült, ahonnan szintén pazar látvány tárult elé. Körülbelül egy órája sétálhattak (igaz ez az időt Zéli legalább 5 órának érezte), amikor is megálltak pihenni. Ettek abból a pár sültből és gyümölcsből, amit edényekben hoztak magukkal aztán pihentek egy keveset. Zéli nem örült neki, hiszen már otthon szeretett volna lenni. Tovább indultak, de sajnos nem elég gyorsan. Mire az erdőhöz értek, már lemenőben volt a nap. Zéli illedelmesen megköszönte a vendéglátást és elköszönt a félóriásoktól. Elindult az erdőben hazafelé.
Ahogy ott sétált, ismét csak dudorászot, jó kedvében volt. Hamarosan haza érek gondolta. Sétált és csak sétált. Közben a nap is lement és feljött a hold. Annyit sétált Zéli, hogy már elkezdett fájni a lába. Arra gondolt, hogy kicsit lepihen pihenni és folytatja az útját. Elhatározta, hogy nem fog ma már máshol aludni csak és kizárólag otthon. Egyszer csak egy pislákóló fényt vett észre az úttól jobbra, a bokrok között. Úgy vélte, hogy csak is egy tűz pislákolhat ott, így elindult arra. Remélte, hogy a tűznél megpihenhet egy kicsit.
Ahogy közelebb ért, látta, hogy csak egy ember ül a tűznél, egy farönkön. Vastag bundába burkolózott és nem látszódott ki csak az ujbegyei meg a feje. Szemben ült Zélivel és tüzet bámulta. Csúcsos sapka volt rajta és rövid szakáll takarta arcát. Zéli közelebb ment és kilépett a bokrok közül. Az idegen megszólította:
– Szervusz kislány! – kedves, barátságos hangja volt. Zéli visszaköszönt:
– Jó estét! – mondta.
– Mi járatban vagy erre? – kérdezte az idegen.
– Hazafele tartok – mondta Zéli – Csak nagyon elfáradtam. Meg pihenhetek a tüzednél?
– Természetesen – válaszolta az idegen és a szemben lévő farönkre mutatott. Zéli felkapszkodott rá és úgy helyezkedett, hogy a lehető legközelebb legyen a meleghez.
– Mond csak kislány, hogy hívnak? -kérdezte Zélitől az idegen.
– Erdőszéli Zélinának – válaszolta a lány. – És Téged?
– Én Gáspár vagyok, a csillagbojtár. – Zéli elcsodálkozott. Még sosem hallotta ezt a szót. Rá is kérdezett.
– Az a család neved, hogy csillagbojtár?
– Nem, az a foglalkozásom – válaszolta Gáspár. Zéli erre elcsodálkozott. Még sosem hallott ilyesmiről.
– És mit csinál egy csillagbojtár? – Kérdezte a lány.
– Vigyázok a csillagokra. Nézz fel az égre, hány csillagot látsz ott? – Zéli felnézett az égre. Meg se tudta számolni mennyi volt az égen, arra jutott, hogy nagyon, de nagyon sok van.
– Bizony – szakított félbe a számolást Gáspár – rengeteg van ott. És Én vigyázok rá, hogy minden este így ragyogjanak. Tudod azok ott fent az égen nem csak szimplán fények. Minden csillag egy lelket testesít meg.
Zéli nem értette igazán mit mond neki az ember. Hogy lehet, hogy valaki ott van fent? Csak a lelke? A bojtár észrevette, hogy a lány nagyon gondolkodik.
– Mond csak Zélina, van családod? – Kérdezte, mire a lány bólíntott. – Ők még csak szemlélik akkor Őket. Tudod, nekem is van családom. Feleségem és pont egy ilyen lurkó, mint Te. Emlékszem milyen eleven volt a fiam. Csak futott és futott, csak akkor állt meg, ha véletlenül elesett. Ilyenkor persze az anyja megvigasztalta egy dallal és már futott is tovább. Esténként pedig Én énekeltem neki, hiszen anélkül nem tudott elaludni. – Felnézett az égre a pásztor és folytatta a mondanivalóját.
– Ők már ott vannak a csillagok között. Két fényes pont, akik egymástól nincsenek messze. Látom Őket, ahogy egymással játszanak minden éjszaka. A lurkó elfárad és anya énekel neki egy mesét amivel mély álom nyomja el Őt. Én vagyok az, aki vigyáz arra, hogy a csillaguknak a fénye soha ki ne múljon.
Zéli feltekintett az égre. Hosszan nézte, a csillagokat, hátha meglátja, hogy melyik két csillagról volt szó. Nézte nézte, de nem látta sem a kisfiút, sem az anyukát. Gáspár fele fordult, hogy megkérdezze, hogy melyik kettőre gondolhatott. Ám észrevette, hogy a csillagbojtár szeme alatt egy könnycsep gördül le, így úgy érezte, hogy jobb lesz nem megszólalni. Csendben ültek tovább a két farönkön. Zéli kezdett elálmosodni. A tűz megnyugtató melege és a séta utáni fáradtság meghozta a kedvét, hogy aludjon. Gáspár is mindha kitalálta volna, hogy mire gondolt a lány, felállt, levette nagy bundáját és leterítette a földre.
– Látom, hogy fáradt vagy, nyugodtan feküdj rá és aludj nyugodtan rajta.
Zéli megköszönte illedelmesen és ráfeküdt a bundára, majd az egyik felét magára húzta, így felül és alul is véde a meleg. Az ideiglenes takaró olyan puha volt, hogy eltompította a föld keménységét. Felnézett és az eget látta maga felett. Mielőtt elaludt volna, hallotta, hogy a csillagbojtár egy dalt kezd el énekelni.
Kicsi lány sose félj
A baj már a múlté
Betakar a holdsugár
Vár rád az álom már
———————————————
Másnap Zéli madárcsicsergésre ébredt fel. Kinyitotta a szemét és valami nagyon furcsát vett észre. A saját ágyában volt. Minden a helyén volt, még a rongybabája is mellette volt, ahogy elalvás előtt hagyni szokta. Felkellt és kiment a szobába, ahol anyu éppen reggelit készített, apja pedig valamilyen újságot olvasott.
-Jó reggelt lányom! – köszöntötte Mihály – Rántotta lesz reggelire, azt szereted?
Zéli nem értett semmit. Tegnap nem itt aludt el, akkor hogy került ide? Kiszaladt a konyhába és megkérdezte anyát, hogy milyen nap van ma. A szülei furán néztek rá. Vasárnap volt. Zélinek elkerekedett a szeme. De hiszen szombat este szökött el! Eltelt azóta három nap! Töviről hegyiről elmesélt mindent szüleinek, a rémfarkasról, a két félóriásról, de még a csillagbojtárról is. Szülei érdeklődve hallgatták, majd összenéztek és Eszter csak annyit mondott:
– Csak álom volt – mosolygott. Zéli nem hitt nekik. De úgy érezte felesleges vitába szálni a szüleivel. Nekilátott, hogy eltakarítsa a reggelijét. Úgy gondolta, hogy az igazságot megtartja magának. Zéli ezt a kalandját még sokáig magában megőrizte.
